Képzeletbeli barátok

A fantáziabarát hívatlan vendég volt, mégis több évig maradt a kisfiam mellett hűséges társként. Hirtelen toppant be gyermeki fantáziájának szivárványkapuján.

Ha jól emlékszem négyéves lehetett és éppen egyedül játszott, de valóságos párbeszédet folytatott valakivel. Csak suttogva beszélt, halkan, de a beszélgetés olyan bensőséges volt, hogy önkéntelenül is hallgatni kezdtem. Egy kislány érkezett hozzánk.

Valójában tisztában volt azzal, hogy nem valóságos személy, mégis dédelgette ezt a barátságot, gyermeklelke kitalálta, megalkotta, meg is testesítette, hiszen azt is el tudta mondani, hogy néz ki a barátnője, sőt a szüleiről is beszélt. A kislányt úgy hívták Napsugár. Szőke haja volt és cseresznyék voltak a pólóján. Bementem a szobájába, úgy hallgattam a párbeszédüket. Magától értetődően kérte: Anya, ne ülj oda, ott a barátnőm ül. Hogy tudtam így beletrafálni. Pont oda akartam letelepedni ahol a kislány ült. Köszönöm, hogy szóltál. Mégsem ülhetek az ölébe. A kisfiam fürkészni kezdett barna szemeivel, innentől kezdve szövetségesek lettünk, beavatott a titkába. A titok innentől nyílt hétköznapi jelenség lett, Napsugár állandó jelenléte magától értetődővé vált. Jelen volt például fürdés közben is, hajmosásnál, amit ő különösen utált, ám Napsugár kitalálta, hogyan mossunk hajat. Egy kicsi műanyag teáskannából csorgattam ezentúl a vizet a hajára, így mostuk le a sampont. Ezzel együtt a sírás is megszűnt, hála Napsugár okos ötletének.

Hálás voltam a képzeletbeli kislánynak, több szempontból is. A vele folytatott párbeszédek közelebb vittek kisfiam megértéséhez. Abban az időben zárkózottabb volt, az óvodában nem érezte jól magát. Félelmeiről, vágyairól nehezen beszélt, családunk széthullani látszott, ez még inkább feszültséggel töltötte el őt, a velem való kommunikációban is visszavetette. De a kislánynak elsuttogta a félelmeit, játékuk tükröt tartott elém, mert én is megjelentem bennük. Ezeken a szerepjátékokon keresztül a kisfiam feldolgozta, kijátszotta magából a felgyülemlett feszültséget.

Rövid időn belül tudatosítottam magamban, hogyan viszonyuljak a fantáziakislányhoz. Jelenlétét csak el kellett fogadnom. Soha nem hoztam fel példaként és nem használtam nevelési eszközként.  Nem akartam a barátja lenni. Tudtam, miért érkezett. Feszültség és félelmek oldása miatt jött közénk, jelenléte kisfiamat megnyugtatta, biztonságérzettel töltötte el.

Azt is tudtam, egyszer elhagy minket. Napsugár két évig élt velünk. Hatéves kora környékén egyre kevesebbet emlegette őt, már nem beszélgettek, időnként megjelent a vacsoraasztalnál vagy elalvás előtt. Valódi barátai lettek, valóságos élmények érték. Gondjait, félelmeit, a nap történéseit már nekem suttogta el a holdas lámpa sárga fényénél, már csak én fogtam a kezét, ő nem. Anya, Napsugárék elköltöztek. Nem jön többé hozzánk. Megölelgettem, próbáltam enyhíteni a veszteség fájdalmát, de ő nem érzett ilyesmit. A világ legtermészetesebb dolgának érezte, Napsugár velünk volt, majd máshová költözött.

Mára már csak homályos emlékei vannak a képzeletbeli kislányról, de én a fantáziabarát jelenlétét felbecsülhetetlen lelki segítségnek éreztem. Nincsenek véletlenek, az ő akkori jelenlétének is fontos szerepe és üzenete volt.

Minden kisgyermeknek lehetnek fantáziabarátai. Valamiért behívják őket a képzeletükbe, szükség lesz rájuk. Nem mindig emberi lények, lehet egy tenyérben elférő apró állatka is, egy mesebeli társ, aki mindig jelen van. Általában az iskoláskor körül elbúcsúzik, ilyenkor valóságos élmények kerülnek előtérbe, valódi kortársakkal.

Ki kell derítenünk, miért érkezett a gyerek életébe, meg kell értenünk, mi a szerepe a képzeletbarátnak.

A fantáziabarát jelenléte gyermekünk mindennapjaiban fontos üzenetet hordoz, amit nem mulaszthatunk el megérteni.