Új lélekkel

Nézlek és már nem tudom megfejteni arcod barázdáit. Keresem a lágyságot a vonásaidban, az emberi megnyilvánulásokat, de már nem találom, nem ismerlek fel. Tested egyetlen görcsbe rándult feszültség, nem is akarod, hogy nézzelek. Önkéntelenül is elfordulsz, nem akarod, hogy meglássam torzult arckifejezésed mögött az embert. Nehéz elhinnem, hogy a gyermekeim apja áll előttem, mára idegen lettél.

Sok mindent elvettél tőlem, visszavettél, mintha csak béreltem volna tőled mindent. Bárcsak tudhattam volna, hogy teljesen semmi sem az enyém. Csak szerencsétlen társbérlője voltam közös életünknek, amit helytelen vagy nem oda illő viselkedés miatt bármikor felmondhattál.

Házasságlevelünk bérleti szerződés volt, aláírtam, aláírtad tizenvalahány évre. Kérlek, ne vegyél el többet tőlem. Megfizettem a tartozásom, annyi mindent elveszítettem. Te nem akarod letenni a fegyvert, félresiklott, kibicsaklott múltunk iszapos mocsarában egyre csak tocsogsz, nem haladsz, se előre se hátra. Én pedig leengedtem a fehér zászlót, nem próbálkozom, nem lengetem, nem tűzöm ki sehová, észre sem vennéd, nem is látsz a sok ki nem mondott sérelemtől. Nem vehetsz el többet tőlem, nincs miből adnom.

Nézz rám most te. Új testet nem kaphattam, de lelket igen. Időbe telt kipakolni, kidobálni, kiszellőztetni, kifertőtleníteni magamban a terepet. De hidd el, sikerült. Sikeres volt a beültetés, az új lelket nem dobta ki a szervezetem, tökéletesen funkcionál. Ezzel a lélekkel már ne harcolj tovább, nem fog menni. A gyermekeink anyja vagyok, más funkcióm, tevékenységi köröm, feladatom irányodban jelenleg nincs. Akkor ne aggass rám szerepeket a múltból, már nem tudom eljátszani, mert alkalmatlan vagyok rá. Nem érted, új lelket kaptam. Új gondolatokat, terveket, újak a céljaim. Már nem vagy bennük. Esténként átölel egy kar, hajamba fúrja magát egy arc, fülembe suttog egy hang. Ez az új lelkem elixírje, vitamin, tápoldat a pozitív gondolatoknak.

Tegnap végre elmentem oda. Láttam a lépcsőt, ahol éveken át le és fel jártam, láttam a virágokat, amiket valaha én ültettem. Hány tavasz óta bújnak ki a sértetlenül és gyönyörűen, az én kezem tette először földbe őket. Látom a kerti hintát, rázza az erős szél, látom az ösvényt is, ahol sírva, vacogva ültem az éjszaka csöndjében, mert nem mertem bemenni a házba. Újra ránézek a lépcsőre, eszembe jut egy Valentin napi hajnal, amikor a lépcső alján vérző orral feküdtem a hóban. Azóta négy február múlt el szélsebesen. Én mégis most gyűjtöttem bátorságot, hogy kívülről újra megszemléljem a házat, amit házasságunk alatt tőled béreltem. Mert soha nem volt egészen az enyém.

És én soha nem voltam a tiéd.

Négy február, négy fagyos Valentin nap. Soha nem ünnepeltem, az a nap mégis ünneplésre méltó volt, egy vízválasztó. Orromból szivárgott a vér a fehér hóba. Ő átugrott a kerítésen és meg akart menteni tőled. Mert régóta tudta, mérgező vagy rám nézve, halálos méreg.

Tegnap amikor elmentem a házhoz, újra láttam őt. Soha nem felejtem el neki a fagyos szélvédőmre karcolt üzeneteket. Gyógyír volt nekem. Már nem láthatott riadtnak, rémültnek, üldözöttnek, bántalmazottnak. Jó volt őt látni. Szövetségesem volt, pedig soha egyetlen szót nem beszéltem neki az életemről. Akkor mégis mindent értett.
Odaléptem hozzá, tétován mozdult a karja.

Szó nélkül ölelt.