Táncosok vagyunk…

Amióta ismerlek, barátnőm, sajnos egyik kapcsolatból kilépve szinte azonnal belebotorkálsz egy másikba, egyedül valamiért mindig fázol. Egyedül, magányban aludni sem tudsz, egy másik emberi lény ütemes lélegzetvétele nélkül képtelen vagy az éjjeli nyugalomra. Életedet sem tudod egyedül irányítani, passzívan, beletörődve figyeled, ahogyan a szél dobálja vagy éles sziklákhoz csapja, meg sem próbálod kormányozni, szerinted egyedül úgysem megy. Kell, hogy valaki ott álljon melletted határozottan és dominánsan, irányítson, vezessen, mintha az egész élet egyetlen tánc volna, ahol a férfi vezet.

Az argentin tangó az, ahol a férfi hódít és vezet, a nő csábít és követ. A táncparketten kívül, az életed menetében ez nem történhet kizárólag mindig így, mert az élet nem argentin tangó, drágám. Mert történhet úgy, hogy néha egyedül táncolsz, mégis gyönyörűen, ütemre, önmagaddal harmóniában mozogsz. Szereted magad, élvezed önnön társaságodat, szép vagy, egyedül az a dolgod, hogy magadra vonzd a tekinteteket. És hogy várj, és táncolj, majd ő rád talál, hogy felkérjen az első, közös mozdulatokra. Most együtt vagytok szépek, egy ütemre mozogtok, de tudod, egyedül is képes vagy a lépésekre, táncod lehet ösztönös vagy tudatos, nem számít. Ha netán magadra maradsz, nem kutakodsz rémülten új táncpartner után. Nem érted? Itt a tánc a lényeg. Miért akarsz akkor mindig társastáncot? Ha nem irányít, nem fogja a kezed, suta vagy és csetlesz-botlasz? Függővé tetted magad, társastánc-függővé, kapcsolat függővé. Gyermeki éned ott térdel a sarokban, nem élsz, nem lélegzel, nem nyilvánulsz meg, csakis kizárólag vele, érte, általa. Nem kell mindig tangó, lehetsz ösztönös, kreatív, táncolj egyedül. Az utasításait várod, a lépéseinek alakulását, aszerint alakítod a tiédet. Nem baj, hogy kicsavarja a kezed tánc közben, arcodba sziszeg mérgezőbbnél mérgezőbb mondatokat, vagy összezúzza a lábad. Te akkor is vele táncolsz, mert még így is jobb együtt táncolni, mint egyedül. Sajnálatra méltó kényszerkompromisszum ez, nemde?

Aztán egy napon taszít egyet rajtad és ott fekszel zúzódásokkal, szakadt ruhában, kitörött cipősarokkal a parketten és soha nem felejted el a tekintetét, ahogyan átlép rajtad. Miért kell ez? A táncot akard elsősorban és ne a táncost. Ha élvezed a táncot, ha szereted, és magadénak érzed a mozdulatokat, akkor élvezed az életet magát. Akkor helyén van az önbecsülésed, önbizalmad, női énképed. Akkor képes vagy irányítani, dönteni, életet vezetni. Ideje, hogy leválj róla, barátnőm, ő nem a megfelelő táncpartner. És sürgető, hogy megragaszd azt a homályos, kettétört tükröt, amiben évek óta nem látod magad rendesen. Rosszul hiszed, az eltört tükör nem mindig hoz balszerencsét. Nézz oldalra. Mit látsz? Egy gyönyörű, kecsesen mozgó nőt. Ám lépteid bizonytalanok, hát gyakorolj, táncolj, lélegezz egyedül. Már nincs táncrended, egyik ölelésből már nem borulsz a másikba. Egyetlen dolgod, hogy mosolyogj, és elfogadd a tényt, néha egyedül táncolunk. Felnőtt női énednek szüksége van erre az időszakra, így fejlődik, formálódik személyiséged. A szakítás egy gyászfolyamat kezdete, ne félj kimondani, ne féld meggyászolni. Kezdj táncolni, kezdj el élni, egyedül is megy.