Az élet csodásan gondoskodik arról, hogy a kezdet – bárminek a kezdete – ne legyen nagyon könnyű. És azért, hogy később büszke lehess magadra, hogy volt erőd belevágni, volt erőd folytatni, aztán egyszer csak azon veszed észre magad, már nem teszel semmit az események alakulásáért. Mert minden jól alakul. Pontosan úgy, ahogyan szeretnéd.
Amikor porrá égsz és hamuból újjáépíted magad, akár egy valóságos főnixmadár, akkor érzékeled, hogy a gyerek szíve ugyanúgy darabokra tört, ahogyan darabjaira hullott a házasságod. Összetört a család biztonsága, új biztonságot kell építened, állandóságra épülő újfajta biztonságot, amely bár más alapokon nyugszik, de ezek az alapok ugyanúgy erősek, sőt erősebbek, mint voltak.
A kisfiam nem egy hétköznapi kisfiú, csodabogár. A tanító nénije szavaival élek most, aki valami miatt egészen magától értetődő bölcsességgel és szeretettel lát meg gyermeki szemmel dolgokat. Nekem is sokkal könnyebb megérteni és kezelni őt, ha egy pillanatra lelassulok, megállok és teljes szívemből felé fordulok. Az ő bőrébe bújok, az ő fejével gondolkodom. Ilyenkor megértem például, hogy miért kell órákig kiürült csigaházakat gyűjteni, majd megmosni és behozni a házba. Egyértelmű, azért, hogy színesre fessük őket, hogy szebbek legyenek. Évekkel ezelőtt még nem volt hajlandó felvenni olyan ruhát, amin gombok vagy betűk voltak. A nyári papucsán is le kellett ragasztani a betűket, nem tudni, miért viszolygott tőlük. Most elsősként csodásan kerek betűket ír, óriási felelősségérzettel köti a betűket, ő maga is gyönyörködik bennük, tudja, micsoda munka van ebben. És én is tudom. Büszke vagyok rá.
Mentségünk mindig volt. Kis furcsa különcségeit a születése körülményeire vezettem vissza ösztönösen, hiszen innen indult útnak. Nem is készülhetett fel a saját a születésére, nem élte meg az utazást, nem küzdött, nem szenvedett, nem deformálódott. Aludt, amikor kiemelték belőlem. És arra ébredt, hogy megszületett. Micsoda sokkhatás érhette őt. Ez a mentség keresés úgy tűnik, generációkon át ismétlődik. Az én anyukám a különcségeimet és neki éppen nem tetsző fura megnyilvánulásaimat mindig arra fogta, hogy koraszülött voltam. Ugyanezt teszem. Ha szeretünk valakit, mindig van mentség a hibáira.
Én nem akartam a kisfiamat változásoknak kitenni. Éppen ezért nem váltották egymást nálunk zoliapuk és petiapuk és más variációk, óvtam őt minden ilyesmitől. Aztán az évek teltek és én úgy éreztem Vele már elkerülhetetlen a találkozás.
Az első találkozásuk azt a címet kapná: rejtőzködés a kutyás kép mögött. Egy órán keresztül ült a falról leszedett kutyusos kép mögött a földön, onnan kommunikált velem. Aztán amikor kimászott a kép mögül, jöttek a nemjövökkiaszobámból, nemkérekvacsorát ismétlődő szólamai. Több óra eltelt, amíg lassan, nagyon lassan kicsoszogott a szobájából és leült vacsorázni. Még lassabban szóba állt, aztán válaszolt. Aztán már kért és kérdezett. Még mindig a nevének kezdőbetűjén szólítja Őt. Ha Ő nincs velünk, akkor pedig rendesen kimondja a nevét. Nem mondom, huncutul eredeti.
Az áttörést egy plüssűrhajó hozta meg. Egy hipermarket játékos polcán hónapokig ott volt. Nem vettük meg, mert ha a plüssök mennyiségét tekintjük, annyi van belőlük, hogy egy következő árvíznél minden nyílászárót betömhetünk velünk, rögtönzött homokzsák gyanánt. A kisfiam minden bevásárlásnál odaszaladt a játékokhoz és megölelte az űrhajót, ez már rituálé lett. Aztán egy napon nem volt ott többé űrhajó, nem volt mit megölelni. Aztán jött a születésnapja és Ő kinyomozta az űrhajó új fellelhetőségi helyét, rátalált és megvette neki. Azóta az űrhajó-párna nélkül nincs reggel és nincs este. A kicsi hónalj alatt mindig ott van, megjegyzem az űrhajó körülbelül akkora, mint a gyerek felsőteste, szóval elég nehéz átölelni. De ölelni, hordozni, aludni, játszani vele egyszerűen kell.
A csapatépítés szerintem jól halad. Nyugodt és boldog napok váltják egymást. Nem sietünk és nem siettetünk semmit. Minden megy a maga útján.
Pontosan úgy, ahogy szeretnénk.
