Eszter élete (egy epizód vége)

A férfi után bezáródott az ajtó és ő akkor érezte először, élete szövevényes történetének első kötete itt végéhez ért. Aki olvasta az első kötetet, az biztosan elkezdi a másodikat is.

Eszter élete. Valóságos élet, valóságos szereplőkkel. Valódi emberi érzelmekkel, fájdalmakkal, térdre esésekkel, majd ismételt talpra állásokkal. Bármennyire szeretné alakítani, formálni élete történéseit, az eseményekért nem ő felel. A nagy Rendező mindig egy lépéssel előrébb jár, ki sem osztja a szerepeket, szöveget sem kell begyakorolnia, minden megy spontán. Mindenki tudja a dolgát, a helyét, szerepét a történetben. Az alakítások profi módon zajlanak, profi színészekkel.

A férfi a legprofibb színész itt, pedig nincs sok tapasztalat a háta mögött. A bántalmazó szerepét alakítja a történetben. Hozzá sem kellett olvasnia, semmilyen háttérinfóra nem volt szüksége, pszichológia tanulmányokat sem olvasott. Mégis ösztönösen tudja, hogyan viselkedjen. Tudja, hogyan legyen sértő, bántó, megsemmisítő, önbizalom – és énkép romboló. A szerepével azonosul. A bántalmazó már ő maga, karakterszínész lett, nem tud már mást alakítani, nem tud másképp viselkedni.

Most, ahogyan bezárja az ajtót mögötte, a kulcsot ráfordítja, a biztonsági láncot beakasztja. Ráfeszül az ajtóra és testének minden erejével nyomja a ajtót, mintha még mindig ott állna kint és erőszakkal akarna bejönni, a lábát is érzékeli, ahogyan az ajtó és a fal közé rakja. Megtörtént ilyen, azóta is kísérti az emlék.

Kapkodva veszi a levegőt, ahogyan az ajtónak feszül, kívül akarja rekeszteni a múlt minden egyes történését, a jót is a rosszat is. Minden epizódot, amiben ők ketten szerepeltek. Ki kellene vágni ezeket a filmből, átírni a forgatókönyvet, ők ketten ne legyenek főszereplők ebben a véget nem érő, tragikus saga-ban. Nem akar már vele játszani, elgyengül tőle, vámpírok erejével szívja el az erejét. Mást akar már, mással, másik történetben. Rátelepszik a lelkére ez a film, megfojtja, szabadulni akar.

Hűvös az ajtókeret, jólesik, megnyugodni vágyik, rászorítja az arcát.
Könnyei sincsenek már, száraz szemmel, belül sír.

Körülnéz az üres lakásban, a függöny nélküli ablakokon át, rávetül a reggeli napfény a frissen lakkozott parkettára. Innentől nem akarja már, hogy a Rendező irányítson, ki akar lépni a sorozatból, szabadúszó lesz, szabad lesz, édes ízét is érzi már.

A szobában nincsenek bútorok, csak egy futon ágy áll a szoba közepén, feldúlva, gyűrött ágyneművel, a szag állott, elhasznált. Muszáj kitárni az ablakot, árad be a hideg, téli frissesség. Közel a szomszéd ház, nem is lát a horizonton túl. Az egyik teraszon egy idős nő áll, örökzöld növényeket rendezget zsebkendőnyi rögtönzött kertjében, ennyi jutott neki. Még az arckifejezését is látja, egyenesen rá néz, vádlón, megvetően. Mintha a függöny nélküli ablakokon végignézte volna az éjszaka túlfűtött mozifilmjét.

Nem akart már benne szerepelni, mégis a nevét és a testét adta hozzá a sebtében vásárolt futon ágyon. Mégis hagyta, hogy a Rendező rávegye egy újabb élethű alakításra. Hagyta, hogy a férfi hatással legyen rá, mérgező szájával mérget csókoljon a testére, fekélyes, fertőzött, lassan gyógyuló sebeket hagyva maga után. Évekig gyógyul majd a seb, a hegek egész életében ott maradnak rajta stigmaként, látható vagy láthatatlan helyen.

Tompán messziről hallja saját rikácsolását. Mintha nem is ő maga lenne, ilyen hangszínen sosem volt képes beszélni. Eltér a forgatókönyvtől, ez nincs is benne, a Rendező feldúlt arcát látja, már nem érdekli.

Takarodj innen… Takarodj le rólam… Takarodj ki az életemből…
Zihálva veszi a levegőt. Takarodj…

Eltakarodott. Csak még utoljára leöntötte mocsokkal. Bűzös, romlott, belőle áradó, oszladozó mocsokkal. Így akarta. Hogy közös filmjük így érjen véget.

A zuhany jóleső, de nem hoz megnyugvást a forró vízsugár. Még nem.

De a második kötet íródik már… Új helyszínnel, új szereplőkkel.
Ez reményt hoz.

Vége az első résznek.