Titkok

Vannak dolgok, amikről nem írunk és nem beszélünk. Bezárjuk őket múltunk képzeletbeli színes dobozába, a kulcsot jól elrejtjük, ne találja meg senki.

Kezdetben a kulcsot is el akarjuk veszíteni és nem találni meg soha többé. Nem lett volna jó így. Titkaink dobozát időnként le kell porolni és fel kell nyitni. A titok már kimondatlan és leíratlan marad. De mi dédelgetjük, visszaidézzük, emlékezünk. Hogy megértsük, akkor régen, miért így döntöttünk. Miért zártuk be jó mélyen lelkünk tisztaszobájába. Miért döntöttünk úgy, hogy a titok maradjon kimondatlanul, örökre.

Az is lehet, hogy valóságos dobozt őrzünk, kézzelfogható, megtapintható tárgyakkal. Őrzünk leveleket, elrongyolódott kék szalaggal átkötve, megsárgulva. Őrzünk hajtincset, fényképet aztán repülőjegyet, szív alakú tengerparti kavicsot, kagylót, rajta dátummal, nevekkel. Ezek tapinthatók, illatuk van. A dobozt elrejtjük padlásra, pincébe, vagy az ágytakaró fodra alá.

Réges régen gyűjtjük a titkokat, bizonyítékokat, hogy valaha mással, máshol másvalakik voltunk. Fényre derülő titkaink szétrombolhatják mostani életünk szépséges, nehezen felépített várát. Ezért marad kimondatlan és leíratlan.

Volt a tengerkék szemű nő, akinek a férje háborúba ment. Magára maradt a gyerekeivel otthon. Aztán a férfi hazajött, sebesülten, összetört testtel de még összetörtebb lélekkel. Tolószékbe kényszerült, nem volt férfi többé. A nőnek évekkel később mégis született egy őzbarna szemű, ajándék-gyermeke. Senki nem kérdezte, hogyan, kitől. Néha kérdő, kíváncsi szemek fürkészték őt és a gyermeket, de a titok kimondatlan maradt. A férfi az őzike-szemű kislányt sajátjaként nevelte, megértette nem kérdezhet, ítélkezhet.

A titkok doboza bármikor kinyitható, az emlék megtapintható, arcunkhoz szorítjuk néha, érezzük az illatát. Meg kell értsük, nagyobb fájdalmat okozunk vele, ha kimondjuk vagy leírjuk azokat. Lelkünk háborgása már nem csillapítható, azzal hogy a titok napvilágra kerül.

Aztán eljön az idő, hogy a titok nem feszít többé belülről. Lehet, hogy a templom rácsos félhomályában végre elsuttogjuk a gyóntatónknak, így kell tennünk. Feloldozást nyerünk, ám a titkok dobozát újra és újra felnyitjuk néha, pedig régen megértettük, mit miért tettünk. Az is lehet, hogy meglassult beszéddel, barázdákkal az arcunkon egy vadidegennel osztjuk meg titkunkat két állomás között, aki aztán leszáll és örökre magával viszi történetünket.

A dolgok a titkok színes dobozában jó helyen vannak. Ott őrzöd őket a padláson, a pincében vagy az ágytakaró rojtjai alatt. Vagy pedig az emlékeidben élnek, dédelgetve, méltó helyen megnyugodva. Ne háborgasd őket.

Hagyd meg őket ott és úgy, ahogy megtörténtek.

Kimondatlanul.