Egész évben láttam azt a városszéli domboldalt, ott mentem el autóval. Aztán kitavaszodott és én rengeteg sűrűn növő napsárga nárciszt láttam ugyanazon a domboldalon a napba nézve virítani. Mennyi türelmes emberi kéz ültethette el a hagymákat ősszel, egész idő alatt elképzelve a képet, milyen csodálatosan szép lesz a látvány az útról.
Egyik évben különösen hosszú volt a tél és én mindennél jobban vártam már a nárciszokat. Fáztam, féltem, nem tudtam mi jöhet még abban az évben. Egy kád forró fürdőre vágytam esténként és nyugodt álomban eltöltött éjszakákra, nem éber rémálmokra és egy otthonra, ahol nem kell az ajtó elé tolni a nehéz íróasztalt, hogy végre öntudatlanul aludni tudjak.
Nem akartam többé félni. Már nem is láttam a végét mégis apró, elfáradt léptekben haladtam, tudtam nem oázis vár, hanem csak valami, ami nem ez. A nárciszokat mindennél jobban vártam, számomra különös jelentéstartalmuk lett. Olyan volt, mint pihenőhely a kilátástalannak tűnő, fárasztó lélekmenetelésben. Megpihenni kellett ott, reményt kapni, nézd, tavasz van, most már nincs sok hátra.
Akkor reggel valószínűtlenül zöld volt a fű, a természet retusálta tökéletesre. A reggeli napfény beborította a domboldalt, a nárciszok félig kinyílva álltak ott csodálatosan tökéletes összevisszaságban. Végre.
Azóta én hálából tavaszi fogadalmakat teszek. Hiszen az újévi fogadalom mit sem ér, sokszor csak átfordítod a naptárt, vagy kiteszel egy újat. Nincs változás, a reggelek ugyanolyan szürkék, a ruhásszekrényedben káosz van, és jeget kell kaparni a szélvédőről.
A tavaszi fogadalmat könnyebb betartani. Mert inspirálnak majd az új fények reggel, a madarak hangjai, nincs többé csend, sötét szürkeség. A szekrényekben nincs többé káosz, mert kidobálod a régit, a porosat, az elhasználtat, a fölöslegest. Mindent, ami az élettelen télben a szívedre telepedett. Bújj ki a télen felszedett kilókból, mint egy régi ruhából, sikerülni fog. Tavasszal meglátod, sokkal könnyebb, a tested természetes módon vágyik a megtisztulásra. Viselj színeket és mosolyogj.
Semmi kétség és nem tudsz majd ellene tenni: a szívedben is kitavaszodik.
Korán keltem, Te még alszol. Meztelen hátad ütemesen, nyugalomban emelkedik, süllyed ahogyan lélegzel. Az étkezőasztalon a vázában rengeteg napsárga nárcisz. Már megtettem a tavaszi fogadalmakat, be is tartom őket. Kiülök a teraszra, hajamat, vállamat simítja a reggeli napfény.
Rád pillantok ahogy alszol, a nyitott teraszajtón át.
Nem sietek sehová, oda akarok érni.
Veled fogok odaérni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: