“Pistike, mi akarsz lenni, ha nagy leszel? Télen medve, nyáron tanár.” Beszűkült agyú, igénytelen, inkompetens, részrehajló, nem vették fel sehová, ezért elment tanárnak, szerencsétlen lúzer, de meg is érdemli. Félelmetes Hitler és Antikrisztus kombináció, megfélemlítő, lealázó szuperior komplexusos élő szövet a fémvázon. Csak az időjárás viszontagságai ellen ölt magára ruhadarabokat, a dzsörzéblúz egy hetes rajta legalább, ne menj a közelébe, csak végső esetben. Kávét és cigit reggelizik, haja lenőtt, korpás a gallérja. Tudod, tanár. Ja, akkor ne is mondd tovább.
A negatív címkék kőzuhataga éri el a tanárokat. A tanár sztereotipizált lett, illetve folyamatosan negatív sztereotípia-veszély fenyegeti. A címke zuhataggal jól össze van kenve, rá is száradt már a sok negatív jelző, mint az úti sár a falusi bicikli kerekére. A köztudatban úgy él, hogy kiemelkedően megemelt fizetéséből most már kiválóan megél. Nem fogy el a fizetés hó végén, nem kell előleget felvenni, meg áhitelt és béhitelt igényelni, nem kell anyukáéktól kölcsönkérni, jut bőven karácsonyra , húsvétra, majálisra. A kevésbé motivált megélhetési pedagógusok ellepték a katedrát és környékét. Néhány éve ezt ugye, nem tudtuk ilyen formában kijelenteni, hiszen a tanár nem sokkal keresett többet, mint az iskolai karbantartó. Mi több, ugyanabban a csodásan hangzó közalkalmazotti státuszban státuszban élték mindennapjaikat az intézmény falain belül és kívül.
Való igaz, nyúlfarknyit ugyan vastagodott a tanárok zsebe, de cserébe behorpad a válluk a tökéletesen fölösleges, agyament adminisztrációs terhek súlya alatt. Akad olyan tanerő, aki a kötelezően bent töltendő, nem letöltendő harminckét órát nem méri stopperrel, ezért hét-nyolc végigbeszélt, és átgesztikulált tanóra után nem átall hazamenni, az új rendszert pedig úgy teszteli, hogy bent töltött idejéről egyáltalán nem készít elszámolást. Úgyis inkább inkább tippmixhez hasonlított az a sok ikszelés meg aláhúzás, az élet értékes pillanatait lopta el csupán. A tanárok idén szeptembertől kis megfigyelő csoportokká alakulnak, és egymás óráját figyelik, mi több kiértékelik. Nem probléma igazán, ha a nyitvatermőkről vagy zárvatermőkről van szó éppen, egy angol, vagy franciatanár legyen ugyanolyan lelkes, együttműködő, és kompetens a témában. Lyukas órában így nem kell legalább mosdóba menni, ebédelni, vagy más alapvető testi szükségletet kielégíteni. Azt majd máskor. Különben is, elfogyott a fénymásolópapír, fogytán a tavaly saját fizetésből vásárolt színes kréta, és néhány tankönyvet, illetve irodaszert is be kellene szerezni, de majd csak harmadika után, amikor fizu lesz. Az állam nem biztosít erre keretet, inkább még összébb húzatja a nadrágszíjat szegény, szerencsétlen, összeomlani készülő oktatási rendszer derekán. A határidőre leadandó portfólióval a tanári kompetenciát kell bizonyítani. Kétféle nagyon egyszerű hozzáállás látszik világosan. Van egy réteg, akik éjt nappallá téve serényen írja, némi elmélázó, nosztalgikus feelinggel, milyen szépek is voltak azok az egyetemi, főiskolai évek, ahogyan erika írógépen pötyögték be egy ujjal a szakdolgozatot. Ez a csoport boldogan kamuzik a portfólióban, talál ki fiktív neveket, fiktív történeteket, photoshoppol képeket és a hab a tortán, filmre veszi saját magas színvonalon megtartott óráját. A másik csoport egyáltalán nem fog írni portfóliót. Mert a tizenöt éve megszerzett egyetemi diploma mellett csendesen lett két másik diplomája is az évek során. Aztán szakvizsgát tett, érettségi elnök volt minden évben és önköltségen részt vett számos továbbképzésen. Neki nem kell bizonyítania az égvilágon semmit.
Mert tanár, olyan igazi. Olyan, aki hisz az emberben, és tudja, hogy van út lélektől lélekig. Akinek mindig ott lesz valaki, akinek megtaníthatja a világ dolgait. Rendet, fegyelmet és csendet tud teremteni harminckét kamasszal teli tanteremben, és lehet, hogy nem mindegyiknek csillog a tekintete, ahogyan az óráját hallgatják, de a többi is valahogy úgy érzi, gyorsan elrepült a 45 perc. Ha valaki nem figyel, nem vágja hozzá a kemény kulcscsomóját, mert tudja mekkorát tud az ütni. Tiszteletet parancsoló, felkészült, tapasztalt, hangjának orgánuma van a tanteremben. Néha megjegyzi, de jó is volt, amikor még volt iskolapszichológus. A gyerekek sérültek, problémáikról nehezen beszélnek, előfordul, hogy a szülők az iskola felé vezető autóúton beszélgetnek néhány percet, ez fájdalmasan rövid idő.
És ott van a tanító. Kicsi elsősöknek tanítja a betűket. Ő tudja, milyen nehéz megtanulni a nyolcast leírni. Akinek sikerül, annak aranypipát ad, aztán rajzol koronás mosolygós arcot. A padsorokon végigmegy és egyenként végignézi az kusza, újonnan megtanult írott betűket, irányítja a kis kezeket, belejavít minden egyes füzetbe. Nyitott szemet rajzol, ha a kicsinek jobban oda kell figyelnie. Soha egyetlen elsősnek nem törné le a törékeny önbizalmát. Dicsér, motivál és türelmes. És huszonnégy kicsi elsőssel elindul a cirkuszba egyedül, nem bérelt busszal, mert az sokba kerül, hanem tömegközlekedve. Jókedvűen, szeretettel teszi mindezt, mert megígérte a gyerekeknek. Tanító néni. Semmi szükség arra, hogy portfóliót írjon, neki nem kell bizonyítania semmilyen kompetenciát.
Ül a tanító a leszakadt függönyök, a felvált, elszíneződött linóleum, és a repedező vakolat tantermében. Ekkor már biztos abban, hogy elhagyja ezt a helyet, mert nincs már otthona, visszavette a bank. Telik az idő, több éve már, hogy lepedőket hajtogat, és ablakot mos a dél-tiroli alpesi szálló kiadó szobáiban. Biztos vagyok benne, hogy néha gondol a kicsikre, akiket egykor írni tanított. A devizahitel törlesztés képtelen, megalázó és kiúttalan állapota, őt is szégyenletes és döbbenetes módon kényszerítette arra, hogy Dél-Tirolban legyen szobalány. Elűzte őt és még sokan másokat innen a sárgacsekk-kupac és a létbizonytalanság rémséges démonja. Így mereng a többi hontalannal néhanapján, a szűk kis alpesi padlásszobában.
Magyarország én (egyáltalán nem) így szeretlek.
