Határvonalon

Kezemben tartom a tűzpiros lakk tűsarkú szandált. Gyönyörű kidolgozás, az orra, a sarka is tökéletes. Forgatom ezt a műremeket, azonnal el is döntöm, kell nekem.

Szól a háttérzene és én bárhogyan küzdök, nem sikerül kívül rekeszteni a tudatomon a dalt, valamelyik eladó bizonyára Madonna rajongó, mert már másodjára szól ugyanaz. Borderline…. Próbálok elvonatkoztatni, tudatosan másra figyelni, de a piros cipő és a dal együtt túl sok, túlságosan élénk, túl tolakodó.

Bevillan az emlékkép, Te vagy benne és én, áradnak a képek, mintha fotóalbumot néznék.

Vörös a tűsarok, a ruhám is az. Nyári este van, az ablakon árad be a nehéz virágillat. A falak ontják a forróságot, az utca tele emberekkel, távolról hallatszik a parti árusok készülődése. Élőzene hangjai is beszűrődnek. A tengerparti szél cibálja, tépi a zsalugátert, kitámasztom. Kihajolok az ablakon és látom, hogy letépsz egy ágat a leander bokorról,  mindjárt felhozod nekem. Megérzed, hogy nézlek fentről, mit nézlek, gyönyörködöm benned. Kimondhatatlanul jóképű vagy.

…borderline, feels like I’m going to lose my mind… Ezt énekled, ezt fütyörészed már mióta. Már az én fejembe is beköltözik, a zuhany alatt is ezt éneklem.

Végre elindulunk a bérelt autóval, kicsit aggódom, de Te megnyugtatsz, van tapasztalatod a baloldali közlekedésben. Élénkpirosra lakkozott körmű kezem az egyik térdeden nyugszik, tengerkék szemeiddel kacsintasz, tökéletes a világ. Még sohasem láttalak így vezetni. Gyanakodnom kellett volna, felfigyelni valamire, nem tettem, nem akartam, hogy bármi megzavarja a tökéletes estét.

Őrült sebességgel kavarogsz a szűk kis tengerparti utcákban, kurjongatsz, hangosan énekelsz, megszólítasz embereket, akik alig tudtak elugrani az autó elől. Nem akarom elrontani a kedved, nem szólok rád.

Csak most vagyok képes bevallani, féltem tőled akkor.

Az étteremben az asztalunkhoz invitálsz egy ott nyaraló görög házaspárt, nem törődsz azzal, hogy szívesebben lennék kettesben veled. Felelőtlenül részegre iszod magad, kineveted a félelmeimet, még soha nem vezettem jobbkormányos autót. Durván megszorítod a karom és az arcomba sziszeged: hagyd abba a hisztit mert itt borítom rád az asztalt.

Aztán megbánod, hogy így szóltál hozzám, depresszióba esel, az est hátralévő részét némaságba burkolózva töltöd, néha váratlanul és indokolatlanul megölelsz, majd újra apátiába süppedsz.

A kocsit végül hazahozom, de kijelentem, soha az életben nem vállalok ilyet. A szállodában durván szeretkezel velem, fájdalmat okozol, nem is törődsz vele. Végül szorosan átölsz, úgy alszunk el. Olyan erősen szorítasz, megfulladok. A hátamba motyogod erőtlenül ugye nem hagysz el, ugye nem?

Szeretlek és sajnállak egyszerre.

Visszatérve a nyaralásból egyre furcsább dolgokat teszel. A kocsimba nyomkövetőt szereltetsz, őrült féltékenységed megrémít. A levelezésemet feltöröd, az e-maileket kinyomtatod, az asztalra teszed, szövegkiemelővel aláhúzol benne ártatlan, semmitmondó mondatokat, melyekre magyarázatot vársz. Értetlenül, rémülten állok. Akkor már megértem, kezelésre van szükséged.

Betegséged oly méreteket ölt, hogy bebeszéled magadnak, el akarlak hagyni. Egész este ordítasz, elmondasz mindennek, újra leiszod magad, végül meg akarod ölni magad. A fürdőszoba padlója csupa vér, ekkor kihívom a mentőket, és még mindig nem hagylak magadra.

Mert szeretlek és sajnállak egyszerre.

Naphosszat ülök melletted a pszichiátrián, gyógyszeres kezelést kapsz, újra önmagad vagy. Egész bent léted alatt kimondhatatlanul ragaszkodsz hozzám, az ablakban állsz úgy vársz, aztán felemelsz, megpördítesz…

Ilyenkor csak…  szeretlek, mert a régi vagy.

Fél év telik el idilli nyugalomban amikor rájövök, már régen nem váltod ki a gyógyszereket. Tüneteid hatványozódnak, egyik nap fejedet a falba verve szitkozódsz és üvöltözöl, máskor óriás csokor sárga tulipánnal állítsz haza és bocsánatot kérsz. A világ leggyöngédebb férfija vagy ekkor.

Már nem bírom, lelkileg nem bírom el a betegségedet. Újra bekerülsz a klinikára és én így merek csak szakítani veled, hogy Te ott vagy bent. Úgy hagylak el, hogy nem nézek hátra, holott hallom az ordításod, a nővér a Te segítségedre siet éppen. Önző vagyok, már nem akarom tudni, hogyan akarsz manipulálni, hogyan teszel újra és újra kárt magadban.

A dolgaidat elvitetem, a zárat lecserélem. Nélküled élek tovább. Fájdalom mardos, hogy magadra hagytalak. A tengerkék szemedre emlékszem, ahogyan kacsintottál az autóban. Azt akarom megőrizni.

Most már tudom, Te mindent megtettél, de végig a határvonalon mozogtál. Sosem találtad a középutat, csak szélsőségesen tudtál létezni. Határeseti személyiség, így diagnosztizáltak hosszas és részletes vizsgálatok után. Homályosak a betűk, ahogy olvasom, borderline vagy…

A tűzpiros lakk tűsarkút visszateszem a polcra, már így is túl sok fájdalmas emléket hozott felszínre.

Borderline vagy. Az egyedülléttől ezért mindig rettegtél.

Remélem nem hagynak magadra.