Megpillantom őt ahogyan a körúton sétál, kék a kabátja, térde fölé ér, derekán ugyanilyen kék öv. Nyakában kék kendő, a cipője is kék. Mire jó ez a sok kék, sosem szerette ezt színt igazán.
Lefogyott, mióta nem láttam, vékonyak a lábai.
Nem tudja, de én néha figyelem őt. Még mindig felelősséget érzek iránta, pedig tizenhat voltam, amikor először beleszerettem, ő majdnem ugyanennyi.
Így írom, először, semmi meglepő nincsen ebben. Nyolc év telt el, de mi azóta is időnként periodikusan egymásba szeretünk. Pedig nem keressük egymást, soha nem keressük, sorsunk rendezője mégis mindig úgy intézi, hogy találkozzunk. Hol a HÉV megállójában futunk össze, hol nekem tolja a bevásárlókocsit a szupermarketben, vagy néha az antikvárium polcáról ugyanazt a könyvet vesszük le. Vagy ott vannak az esküvők. Közös barátaink esküvői állandó találkozási pontok.
Szóval ilyesmi helyeken találkozunk újra és újra. A találkozások vége mindig az, hogy megállapítjuk, nem tudunk egymás nélkül élni. Vadul csókolózunk, szeretkezünk, kézen fogva sétálgatunk. Őrültségeket csinálunk, mint például bemászunk az egyetem kertjébe éjszaka, vagy botanikus kertekben heverészünk összebújva a füvön és egyetlen növényt sem csodálunk meg közelebbről.
Aztán jön az első összetűzés, mi mediterrán módon kezeljük le, kiabálunk, csapkodunk, dobálózunk. Szavakkal is, meg tányérokkal is. A vége az, hogy szakítunk. Nem próbáljuk helyrehozni, eszünkben sincs.
Azt hisszük sok időnk van és az idők végezetéig bízhatjuk magunkat a sors bravúros rendezésére. Pedig dehogyis van időnk. Rendezőnk mindig esélyt ad nekünk, mi mindig élünk vele, de könnyelműen el is dobjuk. Várjuk a következő csapót, tudjuk, hogy megtörténik. Aztán egyszer csak elege lesz, máshogy kezdi alakítani a történetünket.
Most, ahogy látom az utcán, újra és újra megállapítom, mennyire különleges, különbözik bárkitől. Pedig semmi feltűnőt nem visel. De ez a kék szín, valahogy nem az övé. Lehet, hogy tudatosan belső harmóniára törekszik ebben a kékségben?
Ahogy oldalra pillant, vagy megáll egy kirakatnál, időm van, hogy leplezetlenül gyönyörködjem benne, valahogy mindennél erősebben érzem, hogy az ő az enyém, felelős vagyok érte. Engem nem vesz észre, de miért is lenne egyértelmű, hogy megérezze a jelenlétemet? Talán mert én szeretném, hogy az legyen.
Léptei lelassulnak, tétován megáll egy munkaközvetítő iroda táblája előtt, percekig álldogál ott. A kék kabátot fázósan összehúzza a derekán, a kendőt is szorosabbra köti. Messziről is látom, piros az orra, fázik. Azt is látom, remegnek a vállai. Ránézek az órámra. Öt lesz öt perc múlva. Mit akar még ott ez a lány? Mindjárt bezár az iroda.
Nem tudom, mitől kerít hatalmába egy fullasztó érzés, nem szabad engednem, hogy betérjen abba a kapualjba. Nem szabad engednem, hogy felmenjen a lifttel. Nem engedhetem. Nem tudom megmagyarázni, miért fulladok, alig kapok levegőt. A fülemben hallom, ahogy kalapál a szívem. Ég a mellkasom, de érzem, nem szervi baj okozza, őmiatta sajog, féltem őt, meg akarom akadályozni a jövőt.
Túl sokáig volt hozzánk nagylelkű a rendező, túl sokáig hittem, hogy ez mindig így lesz. Olyasmit érzek, hogy most fogom őt elveszíteni örökre.
Többé már nem fog rám nézni huncutul metróaluljárókban, nem látom majd padokon ülve akáclevelet tépkedve, nem nézi elmélázva a HÉV ablakából a pipacsokat júniusban.
El fogom veszíteni.
Utána eredek, de ő gyorsabb nálam, cipősarkai kopognak a félhomályos kapualjban. Mire odaérek, már magára zárja a régi, rozoga lift ajtaját, megnyomja a gombot. Rohanok felfelé a lépcsőn, a zsigereimben érzem a bajt, meg akarom akadályozni.
Elkéstem. Egy idegen férfi kitárja az ajtót és beinvitálja az irodába. Kiáltani akarok, várj, de csak rekedt, erőtlen sóhaj hagyja el a torkomat. Senki nem hallja meg.
Mardos az önvád. Ha megszólítom és feltartom az utcán, talán meg tudom akadályozni a találkozásukat. Mire ideér, már bezár ez a rohadt iroda és ők soha nem találkoznak. Ha öt óra után ért volna ide…
Látom őket lejönni a lifttel, hallom őket csevegni, nevetgélni, látom, hogy beülnek. a lenti pizzériába. Nem tudom, mi van velem, lábaim bénák, lassúak, kiabálnék rá, de hangom erőtlen, a pizzéria ablakát verem az öklömmel, de kezeim gyengék, senki nem hallja. Ő pedig főleg nem. Állok az úttest szélén, öklömet összeszorítva, tehetetlen vagyok, autók dudálnak rám, nem is látok a fényszóróiktól.
Úgy látszik, bevégeztetett. Aminek meg kellett történnie, minden ellenpróbálkozásom ellenére megtörtént.
Láttam volna a jövőt? Sokszor, nagyon sokszor álmodtam róla, ezek inkább rémálok voltak, mert mindig leizzadva ébredtem utánuk az éjszaka közepén. Szörnyűséges helyzetekben láttam őt.
Láttam, ahogyan gyönyörű arcába öntik az ételt, áll a zuhany alatt és halkan sír, próbálja lemosni magáról, ahogyan megalázták emberi mivoltában. Láttam őt feküdni az árokban, látom sötétben egyedül, cipő nélkül hazabotorkálni, látom, ahogyan elveszíti a gyermekeit. Láttam, ahogyan menekül az autópályán, sokszor elmenekült onnan. Arca mindig meggyötört, de néha összezúzott, amikor megverték. A jövőt láttam volna?
Csak azt tudom, megakadályozhattam volna, hogy találkozzon ezzel az emberrel.
Néhány percen múlott volna és soha nem találkoznak. Ha öt óra után érkezik oda…
Tizenöt év telt el azóta. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá.
Mostanában újra figyelem őt. Úgy döntöttem nem veszítem soha többé szem elől és kijátszom a nagy rendezőt, szerintem elégszer megmutatta már, mit tud. Most én jövök. Tudatosan keresni kezdem.
Egy napon végre meglátom őt a padon a parkban, szeret-nem- szeret, akáclevelet tép, kavarja a szél a lehullott leveleket. Lábai előtt egy kisfiú játszik a kavicsokkal. Melléjük ülök, olyan nyugalom száll meg végre, hosszú évek óta nem éreztem ezt. Már nem féltem őt. Biztonságban van.
Emlékszem, régen mindig úgy végződött: szeret.
Szeretném, hogy most is így végződjön.
