Ülök képzeletbeli lélekmentorom előtt és tudom, számot kell adnom a múltkor. Magyarázatot vár és meg kell értetnem vele, mit miért tettem. A múlt minden egyes kis puzzle darabját a megfelelő helyre kell illesztenem vele. És nem kell a kirakott képnek gyönyörűnek vagy színesnek lenni. A lényeg, hogy minden darabka a helyére kerüljön, nem erőszakkal, hanem könnyedén, némi magyarázattal ugyan, de akkor is a helyére. Ülök előtte, egy méter sincs közöttünk, a lélegzetvételemet is hallja. Hallani fogja, ahogy majd felgyorsul, azt is, ahogyan elfullad a hangom, a könnyeimet is fogja látni, ahogy csorognak az arcomon. Már korábban elmondta, az érzelmi megnyilvánulás normális és szükséges, hagynom kell az érzéseket a maguk útján áramolni és megnyilvánulni, különben a puzzle darabka nem a megfelelő helyre illeszkedik. Most még keresztbe tett lábbal és kézzel ülök előtte. Nem is lehetnék zártabb. Tisztában van vele. Vízkék szemeivel egyenes rám néz. Mindig az tűnődtem, hogy vajon közülünk való -e. Emberi halandónak nincsenek ennyire kék szemei. Mégis olyan bizalmat éreztem, mint még soha senki iránt.
– Ugye tudod, hogy sokáig fog tartani? De nekem van időm, mint tudod. Örülök, hogy végre rászántad magad. A múlt emlékeit fájlokba kell rendezni. Ha ezt nem teszed meg, nem léphetsz tovább és nem lehetnek újabb emlékeid. Mert a rendezetlen, lezáratlan, sebekkel teli régiek, mind, mind az újak helyére férkőznek majd. És gonoszul nem hagyják, hogy élvezd azokat. Ezért csináljuk mindezt. Te egyedül nem vagy képes erre, ezért vagyok itt. Manapság olyan gyöngék az emberi lények, régen egészen más volt minden… Nem hiszem, hogy így kellene ülnöd. Lazulj már el, te lány.
Még a mosolya is földöntúli. Hirtelen soha nem érzett nyugalom száll meg és izgalom is egyben. Filmet fogok nézni. Életem filmjét. Lélekmentorom segít majd válasz találni a miértekre. Nem vagyok egyedül, helyére kerül minden egyes meg nem értett, kusza mozzanat. De ehhez újra kell élnem a múltat, anélkül hogy változtathatnék rajta. Látom a filmemet, szép vagyok. És figyelem, milyen hiszékeny és naiv vagyok, hogyan adok újra és újra esélyt az emberi jóságnak. Lélekmentorom figyelmeztet, csak néznem szabad a filmet. Nem szólhatok bele, nem tekerhetem vissza, nem közelíthetek rá semmire, csak néznem szabad. De még egyszer arra biztat, engedjem szabadjára az érzéseket, hagyjam, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcomon. És nevessek szívből, így könnyebben helyére kerülnek a múlt darabjai.
Látom magam, huszonéveim elején ahogyan egyre inkább a befolyásod alá kerülök és nem tudok kikecmeregni onnan. Nem tiszteled a rituálékat, nincs eljegyzésünk, nincs jegygyűrűm, menyasszonyi ruhám, fátylam, nincs esküvőnk. Mégis magad mellett tartasz, börtönőröm vagy és ridegen tartasz, domináns vagy megfélemlítsz. Félek és függök tőled. Megversz és megalázol, de néha, nagyon néha kedves vagy. És én ezekből a kedves pillanatokból táplálkozom akkor. Nem tudhatom, hogy hamarosan elfogynak a kedves pillanatok, nem adsz többet. Nem tudhatom azt sem, egyedül csakis saját önzőséged miatt vagy kedves velem. És mindvégig látom életem filmjén, nekem mennem kellene, el kellene hagynom téged. Nem teszem. Éveket töltök kiszolgáltatva neked, és a miértre nincsenek válaszok. Belenézek lélekmentorom vízkék szemébe és ugyanezt látom. Mégis a helyére illesztjük a puzzle darabot. Elengedtem, továbbléphetek. Látom, ahogyan megszületnek a gyerekeink. Elérzékenyülve nézem a képeket. Azt sem hagytad, hogy igazán anya legyek. Gyermekeink ártatlan szemében, a te szemedet látom. Összezavarodom, ők nem tehetnek semmiről, nekik nem kell múltdarabokat illesztgetni. Látom magunkat, ahogyan próbálunk család lenni, látom magam kilökve az autóból, lelökve a lépcsőn, látom magam kuporogni a konyhakövön. Látom, hogyan keményednek a vonásaim, kérgesedik a szívem. Szeretetlen vagyok.
Aztán látom magam lélekben egyre inkább megerősödve, elszánva, látom magam elhessegetni újabb szerelmeket, aztán újra elesve majd feltápászkodva, csont soványan és meghízva, életem pillanatai csak peregnek a filmen, nem állíthatom meg. Nem elemezhetem ki, mégis megértek minden pillanatot. A darabok könnyedén illeszkednek. És figyelem magam kívülről, mennyire félek. Bizalmatlanul figyelem, hogyan olvad le szívemről a jég. Nézem, hogy lágyulnak el a vonásaim, csillognak szemeim, az új a hajszínemet is megcsodálom, tetszik. Kidobálom a múlt mérgező, szilánkos darabjait, mint a régi ruháimat és cipőimet. Nézem, hogy tér vissza önbizalmam, hogyan billen helyére fokozatosan lelkem békéje. Ez a része a puzzle-nek nagyon szép, színes és ragyogó. A filmen már örömömben sírok, nem zaklat fel semmi, látom, milyen erős vagyok. Aztán visszaesem, mintha beteg lennék, mintha túl sokat szippantottam volna a szabad levegőből, pedig még ágyban kellett volna maradnom. Még gyógyulnom kellett volna de én türelmetlen vagyok, el akartam kezdeni élni. És ez a darabka nem illeszkedik a helyére, nem is találom az utolsó múltdarabot. Életem filmje befejezetlen, szívemben hiányérzet. Az utolsó darabnak simulnia kell, könnyedén illeszkedni, csak így áll majd készen a film, amiben én vagyok a főszereplő.
– A jövődet nem láthatod. Ne álmodj, ne képzelegj búboskemencéről és napraforgókról a hálószoba ablaka alatt. A múltdarabokat illeszd össze pontosan és éld úgy a jelenedet, hogy abban ne maradjon egyetlen összekuszálódott emlék sem.
Lélekmentorom hátradől, neki van ideje. Olyan kevés hiányzott volna, már majdnem teljes volt a kép. Ottmaradok, egyetlen fájó, maró hiányérzettel a lelkemben.
A filmet be kell fejezni valahogy.
