Február volt, de akkora hó, hogy nem lehetett behajtani az utcánkba. Messziről figyeltem őt, néha az ablakból, néha a ház elől, amikor a havat lapátoltam és a saját autómat próbáltam kiszabadítani a sűrű hópaplan alól. Napok óta csak zuhogott a sűrű, tapadós hó. Néha előfordult, hogy megszólítottam.
– Holle anyó úgy tűnik abba sem hagyja márciusig…
Nem voltam valami eredeti, tudom, de elengedett egy halvány mosolyt. Szőrmeszegélyes, kapucnis kabátjában sosem láttam egészen az arcát. Amikor fogadta a köszönésemet, mindig az életkorán tűnődtem, nem tudtam eldönteni, hány éves, olyan fiatal, friss volt a hangja, mint egy gimnazista lányé. Többször felajánlottam a segítségemet, de egyszer, egyetlen egyszer fogadta csak el. Láttam én azonnal, olyan nő, aki mindent egyedül akar megoldani, vagy legalábbis rá van kényszerülve és ő szépen alkalmazkodott ehhez. A sarkon keresztbe fordulva elakadt a hóban, ekkor becsengetett és a segítségemet kérte. Fogalmam sincs miért éreztem iránta a kezdetektől felelősséget. Talán azért, mert egyszerre volt erős és védelemre szoruló. És rabul ejtett a hangja. Hihetetlenül vonzódtam hozzá.
A segítségére siettem és tudtam, hogy van a csomagtartójában hólapát. Ahogy felnyitotta, értetlenül és zavartan álltam, egy komplett túlélő felszerelést találtam. Váltás ruhákat neki és a gyerekeinek, pokrócokat, száraz élelmiszert, egy halom gyufát és zseblámpát. Zavarba jött, magyarázkodni kezdett.
– Utálom a telet. Szeretek felkészülni rá.
Látta, hogy nem sikerült meggyőznie, de nem is kérdezősködtem tovább. Körbelapátoltam az autót, majd beültem és megmutattam neki néhány trükköt, hogy mozdíthatók el a kerekek. Hideg de tiszta idő volt, keze vörösre fagyott, sosem hordott kesztyűt.
– Elfogad tőlem egy forró teát?
Majdnem azt válaszoltam, tőle bármit. Még jeges limonádét is, nem érdekeltek a mínuszok. Ahogy bent a melegben a teát készítette, egyre felszabadultabb lett. Végre megláttam az őzbarna szemeit, a füle mögé simította a hosszú haját. És akkor megláttam a zúzódásokat és véraláfutásokat az arca teljes jobb felén. A nyakán gyógyuló karmolások nyomai. Szégyenében újra eltakarta arcát a hajával.
– Kérem, hogy menjen el. Mindjárt hazajön a férjem… Nem is értem miért hívtam be. Csak meg akartam köszönni, hogy segített.
A kapuban szemébe néztem, éreztem, hogy feszeng.
– Ha bármiben, akármiben segíthetek szóljon. Itt vagyok a szomszédban.
Innentől kezdve máshogy néztem rá. Tudtam, ez a nő naponta megvívja a csatáit. De sosem ő nyer, még nem. Még nem elég bátor, még erőt gyűjt. Rengeteg erőre lesz szüksége, de most még… még egy ágyban alszik az ellenséggel. Nem tudtam mit tehetnék érte. Láttam, ahogy reggelente napszemüvegben ül az autóban, pedig hetek óta nem sütött ki a nap. Titkolta, takargatta, leplezte, hogy újra megverték. Már nem állt velem szóba. Csak messziről nézett hosszan, szemében kétségbeesés. Egyszerre üzente azt nekem, hogy ne aggódj értem és szabadíts ki innen. Aztán egy napon olyasmi történt, amit soha nem felejtek majd el. Hangos veszekedés zajaira ébredtem hajnalban. A kisvárosi utca mindig csöndes volt, de ez a hang most minden felülmúlt. Kinyitottam a teraszajtót, az ő zokogását, majd kiabálását hallottam. Tompa tárgyak is zuhantak, ekkor már kiszaladtam az utcára. A kerítésük előtt álltam, láttam, hogy a férfi lelöki a lépcsőn, és ő mozdulatlanul fekszik a hóban. Orrából szivárgott a vér a frissen hullott fehérségbe. Őrültséget csináltam, beugrottam a kerítésen, mellette akartam lenni. Beleavatkoztam. Minden dühömet rá akartam szórni, neki akartam menni a szemétládának. Nem tűrhettem tovább. Ő pedig csak feküdt vérző orral, összeverve a hóban. De amikor a rendőrök odaértek, addigra már felnyalábolta összerugdosott feleségét és bevitte a házba. Engem vittek el, mert feljelentett magánlaksértésért. Senki nem hitt nekem.
Valentin nap hajnala volt.
Onnantól kezdve nem volt vele kapcsolatom, már sehogyan sem nézett rám. Nem tudtam elviselni, hogy megszakít velem mindent. Ezért minden reggel a fagyos szélvédőjére írtam: Legyen szép napod. Addig írtam, amíg végleg ki nem tavaszodott. És amikor kitavaszodott, nem láttam többé. Azt sem tudom, mikor költözött el. Az volt az a nap, amikor összeszedte minden erejét és végre elment innen. Soha nem fogom elfelejteni a felszabadult, csillogó tekintetét, ahogyan a teát készítette azon a februári délutánon. Bárcsak ne kísértene az a fagyos Valentin napi hajnal, ahogyan láttam összeverve a hóban feküdni. És bárcsak ne kísértene a lelkiismeret-furdalás, hogy nem tettem érte többet. Hiánya nem szűnik, de tudom így kellett történnie.
Remélem boldog valahol.
( Számtalan bántalmazott, vagy abból kitörni készülő nő él közöttünk. Nekik nyújt segítséget az Újrakezdés nevű titkos csoport. Merd elmondani, merj segítséget kérni és főleg merd a segítséget elfogadni! )
https://hu-hu.facebook.com/ujrakezdes.nyilvanos
