Maradj királylány!

Látja magát ötéves kislányként, királylányosat játszik. Anya szekrényében talált selyemkendőket köt maga köré, földig érő, szebbnél szebb, illatos, színpompás darabokat. Egy királylánynak sosem látszik ki a cipője, tudod? De ha kilátszik, az is gyönyörű. Ösztönösen jönnek bölcs gondolatai.

Kicsi kezeivel szakértőn kötözget, megáll a tükör előtt, csorbulatlan, egészséges önbizalmával gyönyörűnek látja magát. Egyetlen dologgal nincs kibékülve és ez a hajszíne, mert ha egyszer királylány, akkor az hosszú szőke hajú kell hogy legyen, csillogó gyémántkoronával a fején. Egyetlen mozdulattal megoldja a színproblémát, rakoncátlan gesztenyebarna fürtjeire egy fénylő sárga kendőt terít, ez az, most már jöhet a korona.

Látja magát harmincvalahány évesen, ahogyan egyedül fekszik az ágyban, látja a szobát is. Éjszaka van, beszűrődik az utcai lámpa fénye, nem tud aludni, legalább fél éve nem tud aludni. Odatolja a nehéz íróasztalt az ajtóhoz, de álma nyugtalan, felületes, az egész teste és lelke is görcsben van, nem lazul el. Nem kellene felébrednie a pirosan, ütemesen villogó fényre, ő mégis felriad, figyelni kezdi a fényt a mennyezeten. Felül az ágyban, lélegzetvisszafojtva figyel, az elméje már eldöntötte, hogy feláll és megnézi mi az, de a lábai nem mozdulnak. Percek telnek el így, aztán mégis felkel az ágyból, tudja, pillangóléptekkel kell odajutnia, a fülében hallja, hogy dobog a szíve. A férfi az alatta lévő szobában alszik, nem ébresztheti fel.

Nagyon csöndben odahúzza a széket a szekrényhez, oda, ahol a fényt látja villogni. Nem gyújt villanyt, felmászik és vakon tapogatózni kezd a szekrény tetején. Jobban nem tudja előrenyújtani a kezét, de így is megtalálja a bekapcsolt diktafont. Lábai gyengék, lerogy a földre, ül a földön, reszkető kézzel tartja kezében, azt sem tudja hogy kell kezelni az ilyen digitális kütyüt. Aztán sikerül bekapcsolnia, a hangerőt minimumra állítja, meg sem lepődik azon amit hall. A férfi tudja, fél éve, amióta a tárgyalások zajlanak  élettere erre a szobára korlátozódik, azóta minden pillanatát rögzíti. Istenem milyen beteg… És rémisztő.

Hideg fejjel cselekszik. Megnyomja a delete gombot, mindent kitöröl az eszközről. Újra felmászik a székre, megpróbálja a diktafont ugyanoda visszahelyezni. Már nem zavarja az ütemes villogás, zaklatott álomba merül.

Reggel dolgozni megy, ahogyan öltözködik, sminkel és parfümöt fúj magára önkéntelenül eszébe jut ötéves énje. Elmosolyodik és tudatára ébred, ő azóta is királylány, nem hagyja hogy bárki vagy bármi változtasson ezen a tényen, királylánysága belülről fakad, töretlen és nem szűnik meg csillogni.

Másnap és harmadnap már rutinosan mászik fel a székre, leveszi a diktafont és törli róla az adatokat. Észreveszi, hogy a férfi az eszközöket minden nap cseréli, a rögzített adatokat pedig számítógépre menti. Mostanában nincs mit rögzíteni, ő pedig esténként kerüli a tekintetét. Már higgadt, nyugodt, de aludni még nem tud. Tudta a férfi, nem fogja kérdőre vonni. Önmagát leplezné le, mert személyiségi jogokat sért.

Aztán egy este megcsömörlötten a helyzettől már nem törli az adatokat. Egész éjjel nem alszik. Reggel az utcából kikanyarodva és a látómezőből eltűnve, fékcsikorgatva leparkol az út szélén. Ha egy boksz zsák lenne előtte, addig püfölné, amíg össze nem roskad a fájdalomtól.

Előveszi a diktafont és cipője sarkával hangosan zokogva püföli, tapossa, zúzza. Addig, amíg  felismerhetetlen, szilánkos darabokra nem törik.

Aztán megtörli az arcát, megemeli a fejét és egyenes tartással visszaül az autóba.

Királylány maradt.