Baleset

Ha megpróbálná visszaidézni, milyen érzések kavarogtak benne a baleset előtt, azt mondaná szomorú volt, zavart és bizonytalan. De amit magának is elmulasztott akkor bevallani, az egyetlen nyugtalanító, torkon ragadó érzés volt, és kíméletlenül szorongatta a mellkasát. A félelem volt. Nem akarja újra átélni ez az érzést, nem akar emlékezni, töredékét sem akarja átélni. Ült a kocsiban és félt hazamenni. Nem tudott szabadulni az érzéstől, átjárta a zsigereit, beköltözött a bőre alá. A színekre is emlékszik, ha be kellene számolnia, mit látott akkor, egy szóval jellemezné: szürkeség. Decemberi szürkeség volt, a házak falai is szürkék voltak, belemosódtak a füstszagú, hideg ködbe, ahogyan maga mögött hagyta azokat. A kelleténél nagyobb figyelmet fordított a tájra, ami mellett elhaladt, révetegen hagyta, hogy a táj szürkesége még inkább a félelem torkon ragadó érzésébe sodorja. Mintha a férfi a hátsó ülésen ülne és úgy sziszegné a nyakába. Még arra se vagy képes, hogy a vezetésre figyelj. Egyáltalán senki nem vár haza, fogd már fel a kurva kevés agyaddal.

Kétségbeesetten próbál minden erejével az útra figyelni, de egyre jobban fél.  Előzni próbál, kirakja az irányjelzőt is, aztán meggondolja magát. Háta mögött dühösen villog a kamion fényszórója. Fénylik az aszfalt sötétje, a fehér csíkok villódzva kergetik egymást. Egy benzinkút mellett halad el, meg kellett volna állni, kiszállni és beleszippantani a fagyos decemberi sötétségbe, megnyugodni kicsit, szűnjön a torokszorító érzés. De nem teszi, a fehér csíkok pedig csak szaladnak egymás után. A távolban furcsa pislákolás az úton, ami egyre erősödik, aztán már csillagszóróra hasonlít a fény, ettől újra összeszorul a torka, hiszen mindjárt itt a karácsony, amit túl kell élni, de valójában át kellene aludni. Érzi, hogy szemei összeszűkülnek, homályosan lát, de az utolsó előtti pillanatban látásával együtt kitisztul a tudata, egy autó áll vészvillogóval az ő sávjában, mégsem késő fékezni, sosem késő… Sötétkék az autó, de kit érdekel, amikor belerohan.

Furcsa a csönd, karambolok után mindig csak csönd van, a filmekben és a regényekben is. Furán kitekeredett pózban ül a vezetőülésen, a kinyílt légzsák alig hagy helyet. Körbepillant, sehol nincs vér, a ruháján sem. A csattanás bevésődött az agyába, tudja bármikor előhívja majd. A levegőben repülő tárgyakra emlékszik és arra, hogy egy nehéz csomag a szélvédőnek zuhan, betöri, a szilánkok furcsán sikoltva zúzódnak még kisebb darabokra, már tudja, a sikoltás az övé volt, az ő hangján szólt. Ül a harmonikára gyűrődött autóban, nem száll ki. Előtte az autó szintén ilyen állapotban. Már nem fél, jókora adrenalinlöketet kapott, higgadtan gondolkodni kell most. Megölt valakit. Biztosan megölt… Kioltott egy életet, vagy többet…

A kocsihoz a semmiből emberi lény közeledik, arcán sokk, rémület. Jól van, hölgyem? A kérdés jelen esetben nem állja meg a helyét. Nem, nem vagyok jól. Mert az életem darabokban. És félek hazamenni. Félek attól az embertől, akivel élek. Száját szavakra formálná, de nem tud ennyi mindent elmondani. Aztán mégis megszólal, suttogva, rekedtes, fátyolos hangon, jól vagyok. A férfi egyfolytában beszél hozzá, mindenfélét mond, csak foszlányokra emlékszik. Nagyon szerencsés, ugye tudja? Vagy, nagyon szerethetik magát odafent. Döntse el, melyik verzió. Biztatóan mosolyog. Egészen kedves, erőt önt bele. Rendőrautó szirénája rikolt az éjszakába, mögötte mentők, fülsüketítő vijjogással. Mire odaérnek, ő már a saját lábán kiszáll az autóból, vacog a foga, valaki ráterít egy takarót. Az előtte lévő, összezúzott autóhoz botorkál, tétován érinti, ki tudja miért. Valaha sötétkék volt, már nem kivehető a színe. Az ismeretlen férfi egyedüli utas volt, most a mentőautó hordágyán fekszik, életben van.

Az út közepén állt, vészvillogóval. Nem, nem a leállósávon… De… kellene a rendszámom, értse meg… Most rakták fel az újakat, az előzőeket lelopták. A rendőr valószínű húzósabb eseteket is látott már. Karon fogja. Rendben, megkeressük azt a rendszámot. Ha ez megnyugtatja.

Tudja, hogy telefonálnia kell, valamiért a férfit hívja, de az nem veszi fel. Miért kér segítséget, miért olyan naiv? Miért hiszi, hogy idejön, átöleli és ő végre sírhat. Miért hiszi, hogy a vállára teríti a kabátját? Hogy kézen fogja, és hazavezeti? Idegen szagú, szúrós a pokróc a vállán. Azt sem tudja, ki bugyolálta be. Kell egy autómentő mert ez a roncs itt tapodtat sem mozdul. Telefonálnia kell, beszélnie kell valakivel. Apa… Végtelen hálát és szeretet érez, amikor apja kétszázötven kilométerről intézkedik és odaküld egy autómentőt.

Végeláthatatlannak tűnik a félórás út, a fehér útfelező csíkok ugyanúgy kergetik egymást, már nem akar odanézni, oldalra pillant, tekintetét belefúrja az éjszakai sötétségbe. A férfi ott áll a lépcső tetején. Szóltam, hogy tarts követési távolságot. Otthagyja őt a romjaiban, átfázott testtel és kihűlt lélekkel, értetlenül és magányosan állva a lépcsőn, összezavarodva és összetöpörödve, megcsömörlötten ettől a rengeteg ridegségtől, amivel nem tud mit kezdeni. Öklendezni kellene vagy sírni, sikoltva zokogni, érzelmi megnyilvánulás kellene. De semmi ilyesmit nem tesz. A napnál világosabb, egyedül van. És ami most életét mérgezi, azon egyedül kell változtatnia. Már nem fél, egyáltalán semmit sem érez. Bemegy a házba.