Ágytól, asztaltól…

Huszonegy éves, vékony ujján ott csillog a karikagyűrű. Finom kidolgozású, egyszerű véset nélküli darab, ő mégis túl vastagnak, túl kihívónak érzi. Kicsit minta nagy lenne az ujjára. Zavartan, idegesen forgatja, főleg most, a vizsgaidőszak idején.

– Gyerek vagy még, hová sietsz? Nem szalad el az a fiú. A főbérlő néni nagy életbölcsességeket osztogat. – Ágy, asztal. Érted, te lány? Ez a kettő a legfontosabb. A házasság két legfontosabb területe. Ha egyik is hiányzik, akkor már baj van.

A fiúk távolodni kezdenek tőle, ahogy kiderül, hogy eljegyzése volt. A lány sem flörtöl már, nem hódít, nem tör össze szíveket. Pedig alig fél éve még rendőrautó hozta haza őket az albérletbe, hajnal háromkor miniszoknyában, tűsarkúban, spiccesen, hangosan vihogva próbáltak a város másik végébe hazagyalogolni. Elmosolyodik, ahogyan eszébe jut az emlék, újra csak a gyűrűt igazgatja.

Bárcsak még élne a nagyi… Kincsem, a te életed lehet, hogy kanyargósabb lesz, mint másoké. Ugyanazt az utat sokkal hosszabb és nehezebb ösvényen teszed majd meg. De az út végén ugyanúgy boldog leszel. Ebben olyan biztos vagyok, mint, tudod, a szederlekvár receptjében. És kacsintott tengerkék színű szemével, nagyon szerették az ilyen pillanatokat.

Ilyen egyszerű lenne ez akkor? Férjhez megy és boldogan élnek, míg meg nem halnak? Nem, nem akar egész életében mindenképpen tövisbokros ösvényeken bukdácsolva botorkálni a napsütötte tisztás felé, de azért… lehet, hogy tényleg gyerek még. Nagykölyök. Ahogy a nagyi hívta, ha mérges volt rá. Nem is volt még igazán nő. Rendesen sminkelni sem tanult még meg. Most akarta más színre festetni a haját. Annyi mindent nem próbált még. Miért érzi most, hogy az ujjára húzott gyűrűvel véget ér az eddigi élete, de fogalma sincs, hol kezdődik az új és főleg, hogy kezdje el?  Ha a nagyi élne… Nem hisz a jelekben, de most jöhetne valami. Valami, amitől könnyű lenne a döntés, egyértelmű.

A fiú nyári gyakorlatra utazik külföldre. Most nem bánja, legalább lesz ideje gondolkodni. Megrázza hosszú fürtjeit. Gondolkodni? Minek? Az élete sínen, ujján eljegyzési gyűrű. Az állomáson hosszasan ölelkeznek. No para, szivi. Visszajövök. És nyakába csókol búcsúzóul.

Két hét múlva arra ébred valaki kaviccsal dobálja az ablakát. Nyári éjjel van, még nem is hajnalodik. A fiú túl hangos, túl harsány, olyan más. Most, azonnal akar beszélni. Feljön a lépcsőn, bizonytalanok a léptei. Hanyatt fekszik a szőnyegen, beszélni kezd. Szemei vörösek, sírt. Bocsáss meg… Összezavarodtam. Nem tudtam biztosan, akarlak –e… Ott volt az a lány. Ő is ott volt a gyakorlaton. Sír. A lány szenvtelenül nézi. Hogy beszélhet ilyen frázisokban? Olyan közhelyes, hogy émelyeg a gyomra. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen filmszerűen fognak szakítani. Nincs érzés, üres lélek van és hideg fej. Magára húz egy nadrágot, otthagyja a lakásban. A fiú értetlenül nézi. Úristen, hová lett belőled a tartás. Kelj már fel. És  ne sírj már. Friss levegőt akarok. Veled itt megfulladok.

Felébredt a város, mire hazaér. A fiút már nem találja a lakásban. A zuhany alatt halkan suttog, mintha még ott lenne vele. Ez az út járhatatlan volt. De elfelejtették kipakolni az útépítés táblát. Majdnem bezuhantunk a szakadékba. Valaki nagyon akarta, hogy letérjek erről az ösvényről. Sokáig zuhanyozik, rituálisan tisztul. Kézfejét lefelé tartja, arcát pedig a zuhanyrózsa felé. A karikagyűrű nem is koppan, ahogy a lábfeje mellé esik. A következő vízsugár csöndesen, könnyedén sodorja le, a lefolyóba.

Sok év telik el. Végigjárta az összes tüskés-tövises utat, de a hűségről alkotott elvein nem változtatott. Ha szeretsz valakit, kőbe vésett törvény, hogy nem csalod meg. Mert ha megcsalod, nem szereted többé. Akkor vissza kell fordulni, mert az az út járhatatlan. Mert valaki elfelejtette kipakolni az útépítés táblát.  Azért, hogy szakadékba zuhanj.