Hétezer perc…

” Ki viszi át a Szerelmet? Én egyre inkább emiatt aggódom.

Ha üzit írsz, hogy taliznál velem és megihatnánk egy üccsit, inkább bele se kezdj…”

Először ez a két mondat ragadja meg a férfi figyelmét. Aztán a fotó. Egyetlen profilkép, vállra lágyan omló gesztenyebarna haj, őzikebarna szemek, kifejező tekintet, kedves mosoly. Nem fekszik bikiniben állatbőrön, nem pózol mediterrán tenger partján vagy luxusautó mellett huszonhárom különböző szögből fotózva, nincs tükörfotó vagy kacsaszáj. Az arcát mutatja. Látni a szemét. Lehet olvasni a tekintetéből.

Ír neki pár sort, valami olyasmit, hogy szeretné tudni, ki van a sorok mögött. Érzi, az ilyen nő az adatlapod felkeltette érdeklődésemet, szeretnélek megismerni típusú sablonszövegre nem figyel fel majd. Levelezni kezdenek, aztán telefonálni. Átlagosan három órát naponta.

De többet akarnak, a telefonhívások alatt akarnak élni, lélegezni, érezni. Hiszen a beszélgetések között eltelt idő csak vegetáció. Az első pillanattól fogva érzik, tudják a másik különlegességét. A hang lágy, megnyugtató. A mobilszolgáltató óránként vonalat bont, de észre sem veszik, hogy egyetlen este alatt ez négyszer történik meg. A még nem egészen tudatosult érzés, a szerelem tengerében úsznak. Oxigénpalack és védőfelszelés nélkül egyre lejjebb és lejjebb merülnek, de mintha most jutnának igazán levegőhöz, igazán most élnek. A beszélgetések órái alatt nincs, nem lehet semmi fontosabb.

A férfi a születésnapja éjjelén mellkasi szorító érzésre ébred, kimegy a friss levegőre, friss levegőért kapkod. Sűrű, nehéz, fullasztó nyári éjszaka, benne fojtó virágillat. Aznap nem beszéltek, ott és akkor ráébred, kell neki az a lány, menthetetlenül beleszeretett. Néhány óra eltelik már, napfelkeltekor már újra suttognak egymásnak, pacsirták hangja a háttérben, simogat a hajnali napfény.

Három hét telik el így és hétezer perc telefonbeszélgetés. Ekkor látják egymást először igazán testi valójukban. Nem félnek semmitől, mert már szeretik egymást. Ha azelőtt kétségeik is voltak az felől, hogy bele lehet –e szeretni egy másik ember hangjába, gondolkodásmódjába, életről alkotott nézeteibe, nevetésébe, megnyilvánulásaiba, egyszóval a fejébe anélkül, hogy érintenék egymást, akkor biztosan állíthatják, igen ez megtörtént, hiszen itt állnak fülig szerelmesen, százezer pillangóval a gyomrukban és csak arra várnak, hogy csókolhassák a másik száját, érintsük a testét.

–   Egy csibesárga, horpadt oldalú kocsival érkezem. – közli a lány tárgyilagosan, de nem állja meg, hogy ne kuncogjon.

Érkezhetsz holdkomppal vagy négyökrös szekérrel… Gyere bármivel. Megőrülök érted, annyira vágyom rád… A férfi gondolja, de nem mondja ki.

Kiszáll az autóból, gyönyörű ez a lány. Almazöld rövidke selyemruha, fekete lakk tűsarkú, harmóniában a derekán lévő övvel. Lejjebb tolja a napszemüveget, huncutul mosolyog. Végre, végre láthatja a szemeit.

Csak hosszú órák múlva ölelik át egymás testét, teljesen ösztönösen, egyszerre mondják ami akkorra már egészen egyértelmű: szeretlek téged.

A találkozás mindig különleges, varázslatos marad számukra. Igen, igen létezik szerelem még egymást nem látásra.

Hétezer perc vezetett el idáig. Hétezer síró, nevető, bizonytalan, holtbiztos, őszinte, magabiztos, bátortalan, nyugodt és felkorbácsoló perc.

Hétezer egymást fizikailag nem érzékelő mégis a másik ember lelkébe beleszerető perc.