Fizeted, Krisztián?

Sokat gondolkodtam, hogy megírjam – e ezt az írást Karácsony előtt. Aztán úgy döntöttem mégis…

Úgyhogy szóljon ez az írás a valódi értékekről, a külsőségek, üres márkafüggőség és felszínes hamisságok totális sutba dobásáról, de főleg egy íróasztal alatt porosodó dizájner táskáról.

Valamint szóljon azoknak az embereknek, akik jó úton haladnak, de lelkük még kicsit átmelegedne és azoknak is akiknek  a szívében már réges  régen Karácsony van. 

A dizájner táska több mint egy éven át porosodott az íróasztal alá tolva. Eredeti díszcsomagolásban, a csodaszép aranybarna doboz selyem masnival átkötve, még a tasak is vonzotta a szemet. Persze hogy vonzotta, hogyne vonzotta volna, nagy, aranyszínű betűkkel állt rajta a tervező neve.

Időnként a szó szoros értelmében le lett porolva, porcicák, pókháló, odatévedt pókok eltávolítva. Vicces, ha ez az egyszerű, élelmes kis Duna-parti pók tudta volna, milyen drága lakást talált magának… De a pókot nem dobta fel a soknullás dizájner cucc, ahogyan engem sem.

Két barátnőm módosult tudatállapotba került a táska és a körítés láttán, elvakult, felhős tekintettel alkudni kezdtek rá.

– KELL… KELL… KELL… Neked miért nem? Tiszta hülye vagy!!! Bárki boldog lenne egy ilyen táskával, egy dolgot mondj, ami nem tetszik benne, csak egyet!

– Egyrészt akitől kaptam. Másrészt, ha kimegyek vele az utcára végig az jár majd az eszemben, pont ennyibe kerül a rohadt horpadt oldalú kocsim! Érted már?? Vagyis, ha belegondolok a táska még drágább is. De gáz…

A táska minden létező hirdetési oldalon kínálta magát. Ott kéjelgett a minden szögből elkapott friss fotóival, nézett hívogatón, huncutul mégis komolyan, magabiztosan. Sokak elkapták a tekintetét, meg is tévedtek, zavarba jöttek, módosult tudatállapotba kerültek… Már ütötték  is be a számomat okostelefonon, hangjuk tónusán világosan, szégyenletesen érződött: KELL….

Ámde mi nem adtuk olcsón magunkat, csak nem váltjuk magunkat aprópénzre. Én és a dizejnár táska csodás szövetségben vártuk a tökéletes vevőt, nem siettünk, nem volt sürgős a biznisz. Közben szemérmetlenül  huncutabbnál huncutabb szociológiai megfigyeléseket folytattunk, teszteltük az embereket, főleg a nőket.

És valljuk be élveztük.

Aztán egy kora nyári napon elfáradtunk. Többé nem szórakoztatott a projekt, túl akartam adni a táskán. Elfáradtam, főleg abban, hogy az esetek nagy többségében már magam is valóságos brandkirálylánynak éreztem magam, akarva akaratlanul átvettem  a stílust.

Azon a délutánon a telefonom kitartóan csörgött. A nő biztos, ami biztos alapon e-mailt is írt. Nagyon nem akart lemaradni a táskáról, aminek azonnal a sorszámát kérte.

Rutinos, gondoltam, készségesen leírtam, mindent, amit kért. Most éppen vidéken vannak, 250 kilométer, de nem baj, sietnek, a barátjával érkezik, még aznap kezében akarja tartani a táskát. Most nemcsak azt éreztem, KELL hanem azt is, hogy MOST…

Tétován indultam el a találkozóhelyünkre, én gyalogosan. Jobb kezemben az óriás méretű aranybarna tasakkal pontosan érkeztem. Már messziről integettek, azonnal lejött, az autómárka majd passzol a táskához. A nő szállt ki először, gyanakvón mértem végig.

Aztán már csak néztem, neki kell odaadnom? Neki? A Táskát? Ami bár nem érintette meg a lelkemet csöppet sem, mégis A TÁSKA volt, csupa nagybetűvel. Haján tíz centis lenövés, körmeiről pergett az élénk pink lakk, hurkás bokáján vastag a lánc, a csikket épp akkor nyomta el. Igen, sóhajtok nagyot, van meseautó, lesz szupi táska, csak ízlés és stílus az nincs, basszus…

Minden pénzt megadott volna táskáért. Elfúló hangon, sikongatva bontotta szét a díszcsomagolást. Érintette, szagolta, szorította… Kissé zavarban voltam.

– Fizeted, Krisztián? – nézett cukin a pasijára. Hoppá… Én nem mondtam még ilyet soha pasinak. Vagy nem nézek elég cukin? Ááá, nem hiszem én, hogy valamit rosszul csinálok.

Krisztián egyébként pont olyan volt, mint ő, csak férfi kiadásban. Hogy megtalálták egymást.

Krisztián elővette a bukszáját, jó vastag volt. Leperkálta nekem az összeget, gombóc volt a torkomban.

Túladtam rajta, de a pénz nem tett boldoggá.

A táska, bár egyetlen percig nem viseltem, sok mindenre megtanított.

És főleg megerősítést nyertem, hogy én milyen vagyok. Nem kell már néznem, nem kell emlékekhez kötnöm, szimbolikusan kidobtam a vonatablakon, hogy továbbléphessek, valami új, valami igaz felé.

Nem került méltó kezekbe, de tudom, még mindig jobb helyen van, mint porosodva az íróasztal alatt, porcicák és pókok társaságát élvezve.