Napraforgók…

Visz minket a vonat, száguld velünk.

Fejem a válladra hajtom, arcommal bekuckózom a vállgödrödbe. Ujjaink egymásba kulcsolódnak, hüvelykujjad néha megsimítja kézfejem. Késő este van, a vasúti kocsiban félhomály. Néha oldalról rád pillantok, látom a profilod a halvány lámpafényben, beleszippantok az arcod illatába. Sötétkéknek tűnik a szemed. Érdekes, hogy nappali fényben néha szinte víz-kék, ahogy engem nézel. A tekinteted ellágyul, homályos lesz a lelked tükre. Orvosi javaslat szívem, mondod ilyenkor viccelődve, háromszor nyolc órát kell néznem téged naponta, mégsem tudok betelni veled… Nevetünk.

Mióta ismerlek? Két hónapja, két éve, két évezrede? Mindegy is. Amióta magam mellett tudlak és érzékellek, valahogyan, valamilyen testrészünkkel mindig egymáshoz érünk. Éjjelente arcod érzem a lapockám pici hajlatában, mintha mindig kereste volna helyét és most végre megtalálta, mert most az én hátam sima bőrén szuszogsz és átölelsz hátulról, elereszteni sem akarsz egész éjjel, úgy alszunk kifliben. A kezed helye is megvan a mellkasomon, lezárul a nap, elcsitul a lélek.

Az utolsó vasúti kocsiban ülünk, rálátok a sínekre, esőtől fénylenek, megcsillannak az éjszakai lámpafényben. Nincs állomás, nem állunk meg. Nem is szeretném most, hogy valami megtörje, megszakítsa ezt az utazást veled.

Képzeletbeli poggyászomból már elkezdtem kidobálni a fölösleges, mérgező vagy túlságosan súlyos dolgokat, azért, hogy igazán veled lehessek.  Semmihez sem fogható, felszabadító érzés kiszórni mindent a vonatablakon, ami eddig súlyos teherként ült a lelkemen, szorított, lélegezni sem hagyott néha. Sok mindentől kell még megszabadulnom, tudom. Olyan is lesz, amit én kidobnék, de Te majd nem hagyod, és én később hálás leszek érte. De olyan is, amit majd Te dobsz ki helyettem, mert nekem nincs erőm, túl fájdalmas megválnom tőle.

Tudom, hogy tudod merre tartunk. Tudom, hogy jó kapitány vagy én pedig ugyanolyan jó első-tiszt. Ahogyan most nem siklik ki a vonatunk, később sem fogod sziklák közé kormányozni az életünket.

Hiszek benned.

Tudom, hogyha leszállunk a vonatról a kezemért nyúlsz majd.

És végre HAZAVISZEL.

Oda, ahol napraforgók nyílnak a hálószoba ablak alatt.